Ovistársak

2011 október 27. | Szerző: Kenguru |

Úszni járunk, mert Gergő is úszni jár. Gergő ugyanis a BARÁT. Csupa nagybetűvel. Akit az oviba érve hatalmas öleléssel kell köszönteni, és akivel ha veszekedés van, akkor azt hazafelé lehetőleg megértő füleknek el kell mesélni.

Mert például milyen felháborító, hogy megsértődjön csak azért, mert puha (anya, tényleg nagyon puha volt) labdával ütögeted a fejét, és azt mondja: Haragszom rád! Erre csak egyetlen válasz létezik egy három és háromnegyed éves kisfiúnál: Jó, akkor nem leszek mostantól a barátod! És ha a történtek után anya Gergőnek ad igazat és bocsánatkérésre szólít fel, annak bizony komoly sértődés az eredménye, hiszen a labda tényleg valóban rendkívül puha volt, és aki ezt nem érti, az semmit sem tud az ovis dolgokról…

De persze az élet nem lenne teljes Nick nélkül, aki egyszerre barát és ellenség, aki a hangyákat “Büdös Banán” névvel illette, majd másnap téged is – amit Te a világ legnagyobb sértéseként aposztrofáltál hetekig, de valahogy mégis minden nap újabb és újabb történetekkel érkeztél haza, melyek közös játékról szóltak…

És persze a lányok. Anna, a vagány szőke, Réka, akivel pónivárat építetek a homokozóban, Gweni, akiről mindig tudom, hogy mikor hiányzik, Tamara, aki idén már iskolába megy – és még sorolhatnám…

Tehát visszatérve az úszásra: Délelőtti foglalkozás Peti bácsival. Ma hazafelé az autóban mesélted, hogy zajlott:
– A deszkát a hátam alá kellett tenni, és rá kellett feküdni a vízre. Nagyon bátor voltam, mert nem csuktam be a szememet, csak az elején hisztiztem.
– És miért hisztiztél?
– Mert elfelejtettem, hogy bátor vagyok.
– És megtartott a víz?
– Nem, Peti bácsi tartott meg.