Apás napok

2008 április 30. | Szerző: Kenguru |

Az elmúlt rövidke három napon – bevallom őszintén – dolgozni voltam. Nélküled. Mert vagyok olyan szerencsés, hogy az egyik feladatom havonta mindössze hat napomat veszi igénybe, rugalmas megoldásokkal…  Például két alkalommal haza tudtam jönni, hogy ne kelljen feltétlenül fagyasztott tejet enned. Nem mintha bármi kifogásod lett volna ellene, a lényeg, hogy a mennyiség megfelelő legyen…

Na, szóval apa – akinek szerencsére éppen most nincs dolga – együtt töltötte veled az elmúlt napokat. Elmondása alapján az első folyamatos hisztivel telt – kisebb megszakításokkal, amikor vagy cumisüvegből toltad magadba a nedűt, vagy véletlenül aludtál egy keveset. Esetleg jól voltál lakva, nem voltál álmos, és hajlandó voltál másik szülőddel is felvenni a szemkontaktust, amin úgy meglepődtél, hogy hangos kacagásban törtél ki, majd – amikor végiggondoltad a dolgot – minden átmenet nélkül sírásba csaptál át – majd ismét kacagás… Mindenesetre amikor hazaértem, a nap folyását hallva komoly lelkiismeretfurdalásom lett, és magamon éreztem a világ legrosszabb anyukája lemoshatatlan pecsétet. Aztán másnap, amikor halált megvető bátorsággal édesapád a kenguruba tett, és keresztbe-kasul hurcolt a városon postától az ő munkahelyén keresztül a vegyesboltig, úgy éreztem, hogy itt a vég, a következő három napot biztos, hogy lemondom, mert ezt te nem fogod túlélni. Ehhez képest, amikor találkoztunk az autónál hazafelé, Derrick felügyelőhöz méltó karikákkal a szemed alatt, hatalmas vigyorral üdvözöltél, és kiderült: reggel kilenc óta egy percet sem aludtál, viszont külön ablakot nyitottak számodra a postán, több fiatal nőt késztettél mosolyoddal a mielőbbi gyermekvállalásra, kissé koszos lett a talpadon a rugdalózó, annyi néni fogdosta a boltban, valamint kedves kettősötökre az összes járókelő rámosolygott. Állítólag. Aki nem, annak vagy szíve nincs, vagy nagyon elfoglalt…

Ma, a harmadik nap végén megállapítom: az arány kettő az egyhez a nehéz napok javára. Az utca végéről kellett visszafordulnotok séta helyett, mert olyan visítást csaptál, hogy édesapád nem mert tovább tolni, hátha azt hiszik a környékbeliek, hogy éppen el akar rabolni… Persze amint hazaértetek, a sivítást felváltotta a bájmosoly, és – de ez már bizonyára a képzelet játéka – a sanda oldalpillantás a hűtő felé, ahol cumisüvegek hada sorakozott várva, hogy dugó, égszakadás, vagy hasonló természeti katasztrófák esetén bevetésre kerüljön…