Nehéz napok

2008 június 20. | Szerző: Kenguru |

Elkezdődött az a három hét, amitől már egy hónapja rettegünk. Édesanyád – amikor még azt hitte, minden összeszervezhető lesz, elvállalt egy munkát, mert ez ebben a szakmában már csak így megy. Ez a mi esetünkben azt jelenti, hogy három hétig napi hat nap (aztán két hónap szünet, majd ismét), közben ebédszünettel, meg egy esetenként helyettesítő kollégával, hogy a kajaigényedet legalább részben személyesen ki tudjam elégíteni. Eredeti tervünkben apa volt a főszereplő, ám kiderült, ez a bizonyos három hét egybeesik azzal, amit apa Pécsett tölt – szintén munkával. Úgyhogy nagyi és mami felváltva jönnek abajgatni. A lehetőségnek persze ők jobban örülnek nálam, aki enyhe gyomorgörccsel indulok minden reggel, kizárólag arra gondolva, hogy bizonyos fejlett országokban ezért nem ítél a társadalom életfogytig tartó büntetésre. Mert bizony kis magyar hazánkban és játszótereinken ez történik.

Hosszas internetes kutakodás, beszélgetések és babagondozási cikkek olvasgatása során kiderült számomra, hogy valószínűleg életen át tartó sérülések garmadáját váltom ki ezzel az önző tettel, hiszen tulajdonképpen egyetlen dolgom és feladatom lenne, hogy óvodáskorod eléréséig a gyedből teremtsünk számodra és számunkra tökéletes környezetet – még akkor is, ha minimális nem rád fordított idő árán ezt sokkal kevesebb nehézséggel is megtehetjük. Bizonyára cumizni fogsz életed végéig, és a pelenkasarok rágcsálásáról sem fogsz leszokni soha. Évekig rosszul alszol majd, az pedig szinte elkerülhetetlen, hogy magatartászavarod legyen, valamint még iskoláskorodban is bepisilj.

Kiderült számomra, hogy bár napközben vidáman gurgulázol a nagyival, aki kizárólag és csakis rád figyel, minden mozdulatot és háááöööeee-t hangos tetszésnyílvánítással fogad, ettől még boldogtalan vagy. Igaz, a budapesti útfelújítások kicselezésével eddig mindig sikerült napközben egyszer hazaugranom egy kis ebédszünetre – neked ebéd, nekem szünet – de ez smafu ahhoz képest, hogy nélkülem kell délután elaludnod. Lehet, hogy éppen ezért nem hozod majd haza tizenhat évesen a barátnődet bemutatni.

A társadalom rosszallását nem lehet elkerülni. Mert természetesen vannak sokan, akik nem mennek, vagy nem mehetnek vissza dolgozni, (esetleg nem éri meg nekik visszamenni), ezért minden idejüket gyermeküknek szentelhetik annélkül, hogy ez különösebb változást hozna a család életvitelében. És vagyunk mi – egyre többen – akiknek bizony, főleg ha akkora szerencséjük van a rugalmas munkaidővel, mint nekem, meg kell ragadniuk az alkalmat. Persze némi lelkiismeret-furdalással, amit – szerintem – nem kellene fokozni…