Kutya Úr

2008 július 5. | Szerző: Kenguru |

 Tulajdonképpen amit művelsz, az már majdnem mászás. Csütörtökön fordult elő először, hogy miután hiába sikítoztál a sárga gumikockának, az nem ment közelebb, úgy döntöttél, hogy – nincs más hátra – tenni kell valamit a szájbapasszírozás érdekében. Igaz, hasonló próbálkozások voltak korábban is, de sajnos eddig kudarcba fulladtak. Kinézted a játékot, erőnek erejével csapkodtál jobbra-balra, de vagy átfordultál – tehát messzebb került a tereptárgy – vagy öntudatlanul hátrafelé indultál el – tehát messzebb került a tereptárgy. Általában itt kezdtél méltatlankodó ordításba, hogy ezt az igazságtalanságot hogy képzeli a világ. De csütörtökön a kitartó Kutya Úr – azaz te, amikor négykézláb állsz, és előre-hátra ingatod magad – rájött, hogy ha ebből tudatosan előrevetődik egyik kezével, majd az átellenes lábával, az bizony haladást eredményez. Igaz, közben a hasad a földet súrolta, jobbra-balra dőltél, de a végeredményt tekintve mégiscsak arra indultál el, amerre akartál, és a sárga gumikockát elégedett heemmmegéssel tehetted megérdemelt helyére, azaz az álkapcsaid közé.

A kutyapozíciót egyébként hatalmas élvezettel gyakorlod. Mostanában már az elalváshoz is azt használod – szüleid nem kis aggodalmára – ugyanis a kiságy sarába fúrod magad, majd fenék föl, kar kitámaszt, és a fej ütemes ütögetése következik a fa rácsba. És hiába húzunk el onnan, simogatjuk a hátadat, fogjuk a kezedet – azaz végezzük az eddig oly jól bevált altatási technikákat – te a sarokban akarsz elaludni így. Reméljük, nem tart túl sokáig ez a korszak…