Dolgos hétköznapok

2008 november 10. | Szerző: Kenguru |

Tíz hónapos lettél ma, néztünk volna rád büszkén és elérzékenyülve reggel, ha nem ordítottad át volna a fél éjszakát. Így csak begyógyult szemű, kávéfőzőért tapogatózó szüleidet láthattad, amikor – mint ha mi se történt volna – vigyorogva ütögetted a kiságy rácsát, tudatva, hogy új napra ébredt a város, a ház, és mindenekelőtt KáBé Emil.

Az elmúlt időszakban megtudtuk, mit is jelent az, amit a szakkönyvek szeparációs szorongásként emlegetnek, (aki szülő, nem távolodhat el másfél méternél messzebb, különben krokodilkönnyek és kitartó visítás a büntetés), újabb fogat köszönthettünk egy heti szenvedés, és egy doboz gyógynövényes ínybekenő zselé árán, számos vagány nadrágot és felsőt nőttél ki anélkül, hogy akár csak egyszer is felvetted volna, megszerezted első játszótéri tapasztalataidat (a hinta nem, a járásképes gyerekek igencsak érdekeltek), hosszú keresgélés után megkaptad első pár cipődet (majd két napra rá ajándékba még kettőt, mert a haverod már kinőtte őket), valamint még hosszabb keresgélés után majdnem megvásároltam neked az első, komoly férfihoz illő télikabátodat (szerencsére nem tettem meg, kaptál azóta hármat).

Kiderült, hogy rajongással fordulsz a könyvek felé – bár egyelőre sajnos nem találtunk olyan vastag papírból készülőt, amelyet nem tudsz valahogy megrongálni. A leporellószerűen szétnyithatóban bíztunk egy darabig, de sikerült úgy ráülnöd, hogy amikor fel akartad fejteni magad alól, szétszakadt az azt összetartó, egyébként elvileg három-öt gyereket kibíró szövetanyag.

Biztosan válaszolsz szüleid teljesen idióta kérdéseire, melyekkel bizonyítható a pavlovi reflex remek működése. “Mekkora a Berke?” – Kezek magasba, vigyor, olvadó apuka, anyuka: Eeeeekkora, jaj de ügyes vagy. “Hogyan tapsolsz?” – Kezek össze, olvadás, majd olvadás után kezek ismét össze, esetleg a magasba, azaz világos jelzése annak, hogy ha már itt produkáltattok, akkor tessék továbbra is rám figyelni.

Jókedvedben megmutatod, hol a pocakod, hol van anya orra, és haja. Rossz kedvedben meghúzod, majd nemszabadra megsímogatod.

A játszótéren nyújtod a kezed, hogy legyek szíves sétálni veled. Bár a lábaddal még egyáltalán nincs szinkronban a pelenkán felüli rész, nem égeted magad négykézláb a nagyok között.

Megismerted Annamarit, a legkiválóbb bébiszittert, és kisfiát, aki négy hónappal idősebb nálad, jár, néha beszél, egyszóval komoly nagyfiú, viszont másfél kilóval könnyebb, tehát az esélyek egyenlők. Első hosszabb találkozásotokkor örültél, hogy hazaértem, és sírtál látván, hogy ők meg elmennek. Nem féltelek nagyon a társas élettől.

Túlvagyunk az első különalváson is, két napig külföldön voltam, te pedig nagyi gondos kezei között. Naponta hét telefon, megnyugtató semmi-baja-sincs-minden-rendben-aludt-evett egyenmondatok, bennem felsejlő képek egy síró, szomorú, elhagyatott gyermekről… Nagyit azóta imádod, repülsz, amikor érkezik, közös titkaitok vannak, nem számolom a hűtőből hiányzó túró rudikat, és reménykedem, hogy legalább meg lettek hámozva.

Így tengetjük életünket mostanság lassan tipegőkorba lépő nappal angyal éjjel ördög veled… Édesapád ma azt mondta, csodafegyver vagy. Ha ledobnak az ellenség közé, három nap múlva olyan álmosak lesznek a katonák, hogy célozni se tudnak majd. Mélységesen egyetértek.