Filozófiám látványos bukása
2007 október 30. | Szerző: Kenguru
Namármost: köztudott, hogy édes jó anyád nem éppen szívbajos és szeret az utolsó pillanatra hagyni mindent. Valamint lehetőség szerint nem aggódni előre azon a bizonyos utolsó percen, amikor már muszáj nekiállni a probléma megoldásának.
Mert ugye létezik sokféle keleti- és nyugati bölcsesség… Ezek egymásnak ellentétes bölcsességkupacából mindenki azt választja, amelyik a legjobban tetszik neki. Nekem például az a kedvencem, melynek lényege: ha a problémát elég sokáig halogatod, akkor vagy megoldódik magától, vagy muszáj lesz egyszer csak gyorsan hamar tenni valamit ellene – és az a legtöbb esetben egyszerűbb, gyorsabb, mint ha idejekorán nekiállnál, és lenne időd sokszor átrágni magad a témán. Pontosan ellentéte ez az ésszerű, okos, tervezett napirendet lobogtató felfogásnak, amit – bár tisztelek – soha nem sikerült másfél-két napnál tovább magamévá tenni.
Átfordítva ezt a kelengye-problémára: Régen ugye az újdonsült apuka feladatai közé tartozott a babaszoba berendezése – és ez nem is volt feltétlenül szerencsétlen gyakorlat, elvégre legalább naponta néhány órányi hasznos elfoglaltsággal ki lehetett tolni a haverokkal gyermekünneplés céljából együtt töltött esték kezdetét, és a kiságy rácsainak sorrendbe helyezésénél lehetőség volt az apai felelősség teljes átélésére is. Eddig úgy tűnt, ez lesz a mi filozófiánk is. Persze néhány éééédes ruhácskát és játékot vásárol az ember jártában-keltében saját vágyait kielégítendő, de a komoly beruházások az utolsó pillanatra maradnak (már csak azért is, mert olyan házra vigyázunk decembertől, ahonnan egy másfél éves kiscsaj most utazott el – családostul, ám kiságy, és egyéb egyelőre általunk ismeretlen, ám a beköltözéskor tárgyiasuló felszerelés nélkül. Amit tehát nekünk már nem kell megvennünk.)
Fogyasztói társadalmunkban azonban a baba-mama kelengye beszerzésére külön iparág alakult a fogantatástól a gyermek iskolás koráig, és ennek hatása alól menekülni az amúgy is fészekrakó-lázzal küzdő anyuka-jelölteknek gyakorlatilag lehetetlen. Még akkor is, ha amúgy vállvonogatva hagynak mindent az utolsó pillanatra.
Nos, ennek a levezetésnek az eredménye, hogy naponta három-öt alkalommal kergetem el a macskát a szobánk közepén trónoló 3 in 1 babakocsi közeléből, amit vagy úgy tolok, hogy tévét nézni lehessen, vagy úgy, hogy vacsorázni. És amelyet elég lett volna csupán kiválasztani, aztán majd a költözés után egy arra alkalmas pillanatban hat perc alatt megvásárolni – akár úgy is, hogy közben te egy kórházi bevásárlókocsi-szerű szerkezetből már kifelé skubizol.
Én mindeddig “tudatos” vásárlónak tartottam magam, aki nem csábul el mindenféle reklámanyagoktól, felméri az ár-érték arányt, mielőtt bármit elhelyezne virtuális vagy valóságos kosarában. Nos, kiderült: ez nem vonatkozik a veled kapcsolatos – általában csak most, csak itt akciós termékekre.
Hétvégén pusztán tájékozódás céljából végigjártam a babás-mamás rendezvényeket. És hiába a szarkazmus, az irónia, a “mi is felnőttünk ezek nélkül” mondat gyakori ismétlése. A fészekrakó-korszak visszavonhatatlanul elkezdődött.
Góliátmalac
2007 október 25. | Szerző: Kenguru
Esetleg turcsiorrú óriásbébi. Ezek legújabb megszólítási formáid. Mert ugye megérkeztünk a huszonnyolcadik-kilencedik héthez – amely végre okot adott a várva várt ultrahangra, és a drága doktornő – miután az éééédespici-piszeorrot is bemutató portréképet apuka kedvéért elkészítette – az előírás szerint át is tekintett fejkörfogattól combhosszig. Majd a mérések alapján megállapította, semmi okunk azért aggódni, hogy esetleg kis súllyal születsz majd… Míg az átlag babák ilyenkor 1,2 kilónyiak, te egy tekintélyes 1,9-es adattal szolgáltál. Melynek láttán a dokinéni maga is kissé bizonytalan hangon próbálta felhívni figyelmemet az ilyen eredmények esetlegességére, pontatlanságára, de némi diétát szükségesnek látott – elvégre még két és fél hónapig valahogy el kell, hogy viseld az odabenn-létet. Velem együtt.
Úgyhogy közös érdekünkben éppen huszonhetedik órája diétázom. (Amire egyébként a határérték határán billegő vércukor-szint is adott némi okot…) Tehát sóvárogva nézek a konyha édességes polca felé, miközben az eddig szeretettel és szívesen fogyasztott alma, szilva és egyéb gyümölcsfélék kifejezetten gyűlöletes látványnak tűnnek, hiába vannak ínycsiklandó kínálótálban apa által a szemem elé pakolva… A mellettük helyet foglaló uborkákról, paradicsomokról és szépen hámozott, ízléses szeletekre vágott répákról pedig kifejezetten kisebbik öcsém jut eszembe, aki valaha élvezettel köpködte a hasonló zöldségeket a falra figyelemelterelés céljából, miközben jobb kezével a felfordulást kihasználva kihalászta tányéromból a felnőtt-makaróni lényegesebb elemeit.
Tehát itt az ideje, hogy huszon-egynéhány óra kemény szoktatás után elkezdd kedvelni – sőt kívánni – a kecskekajákat, különben nagy bajban leszünk nem is olyan sokára. Egyrészt mert úgy fogok kinézni, mint akiben minimum egy mammut lakik, másrészt úgy fogsz kinézni, mint egy mammut. És még nem is említettem az igazán nyugtalanító problémát: Még egy “átlagos” gyerek világrajövetele is nehezen kivitelezhető technikai bravúrnak tűnik a szememben – és ezen még az “eddig még senki sem maradt odabenn” frázis sem változtat – abba pedig bele sem merek gondolni, hogyan jut ki egy góliátmalac…
Utolsó-pillanat-pánik
2007 október 18. | Szerző: Kenguru
Hidd el, kedves Emil/Berci (Mert édesapád ellentmondást nem tűrően az utóbbi időben kizárólag ezen a néven hajlandó szólítani), hogy nem azért nem vásároltuk meg életed kezdetének elengedhetetlen kellékeit, mert nem foglalkoztunk veled… Csupán csak az időpontokkal, helyszínekkel és eseményekkel való kényszerű sakkozás késztet bennünket arra, hogy drukkoljunk minél későbbi bentmaradásod érdekében. Mert ugye te elvileg január 8-án érkezel. Ez, mint tudjuk, azt jelenti, hogy december közepétől nem számít különlegesnek, ha egyszer csak úgy döntesz, jössz. De tudd, akkor kitolsz a szüleiddel.
Jelenlegi lakásunkat – ami barátok közt sem több negyvennégy négyzetméternél, és akkor a tulajdonosi lapon szereplő adatokról ne is beszéljünk – szintén december közepén hagyjuk el – tehát logikusnak tűnik a halogatás: miért vennénk nagyméretű holmikat számodra a költözés előtt… Bár egy fürdőkádban bizonyára sok könyvet át lehet szállítani új otthonunkba, a babakocsi pedig remek konyhai eszköz-hordozónak bizonyulhat, mégsem hiszem, hogy a gyártók ezt értenék rendeltetésszerű használat alatt. Az pedig, hogy nagyméretű holmikat nem veszünk, vonzza a kisméretű holmik nem megvásárlását – hiszen miért is mennénk el egy-két rugdalózóért, pelenkáért meg édes pici sapkáért a világ végére, ha még babakocsi sincs…
A problémát fokozza, hogy a költözés után rögtön itt a karácsony. És – bár nem ér a nagyszülők és egyéb rokonok jóságára apellálni, vannak arra utaló jelek (például édesanyám babahinták iránti feltűnő érdeklődése, valamint munkahelyéről – egy gyógyszertárból – érkező különféle pelenka-popsitörlő-babasampon-fürdető mintacsomagok), hogy felszerelésed – vagy régiesen kelengyéd egy része a fa alá kerül majd. Ezekben a napokban ráadásul a kórházakban csak ügyeletesek lesznek, tehát az udvariasság valamint saját édesanyád idegen-parája is azt kívánja, hogy még odabenn töltsd a szentestét nem megzavarva ezzel más, általad alig ismert emberek ünnepét.
A szilveszterrel ugyanez a helyzet. Nem kérheted egy szülésznőtől, hogy odabenn gyerekpezsgővel ünnepelje az újévet, csak azért, mert te feltétlenül ÁB-bébi akarsz lenni. Szerintem igazán felesleges rágyúrni erre a lehetőségre azért a kis plusz pénzért. Inkább nyugodtan várd meg a január eleji nagy leárazásokat, hogy a maradék kiegészítőket is beszerezhessük, és majdnem ugyanott leszünk anyagilag.
Írom ezt most, amikor még viszonylag kényelmesen tudok ülni, feküdni, aludni, stb. Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményem december 20-án, amikor elérhetetlen álommá válik a cipőkötés most is fárasztó tortúrája…
Vízibalett
2007 október 7. | Szerző: Kenguru
Nem mondhatod, hogy nem teszek meg mindent egészséges fejlődésedért, a veled való pozitív kapcsolat mielőbbi, minél mélyebb kialakításáért, valamint születésed körülményeinek minél tökéletesebbé tételéért… Mivel a szülésznő javasolt némi vízben létet, úszást és hasonlókat, természetesen gondos internetes kutatást követően egyik, szintén hasonló cipőben járó (hű, micsoda képzavar) barátnőmmel együtt felkerekedtünk, hogy részt vegyünk egy tanfolyamon, amely vízben zajlik, felkészít a szülésre, elvileg nagyon jó és – árából ítélve – nagyon divatos is.
Szóval átküzdve magunkat a kora esti dugón – mert természetesen alkalmas uszoda a lakóhelyünk környékén nincs – hatalmas várakozással és tíz perc késéssel érkeztünk a helyszínre, ahol már javában tipegtek a különböző méretű hassal rendelkező sorstársak körbe-körbe, miközben be- és utána kifújták a levegőt.
A körhöz csatlakozva a magyarázatból világossá vált, hogy itt bizony most a rossz érzésektől való megszabadulás percei zajlanak, tehát célzottan fújkodunk, nem szimplán légzőgyakorlat jelleggel. Sajnos anyád enyhe szkepticizmusa itt felszínre tört, és éppen azon gondolkodott, melyik kellemetlen bolti eladót fújja ki először az éjjel-nappaliból, amikor feladatváltás következett, és máris karkörzéseket kezdtünk – amely az oktató szerint szintén nem csak egyszerűen erősített és átmozgatott: kimondott célja volt, hogy egy rózsaszín felhővel vonjuk be önmagunkat és a bennünk rejlő magzatot. A tervbe nálam itt is hiba csúszott: a rózsaszín felhőt csak vattacukor-szerűen sikerült magam elé idézni, és viszonylag élénk fantáziámnak köszönhetően pillanatokon belül tele voltam ragacsos, émelyítő szagú kulimásszal…
Ekkor már kezdtem érezni, hogy így első alkalommal nem sikerült tökéletesen beilleszkedni a közösségbe – hiszen rajtam kívül senki nem küzdött néha ki-kibukni kívánó nevetésével – de az igazi feladat még hátravolt. Az utasítás szerint csukott szemmel álltunk a vízben és arra koncentráltunk, hogy belső szerveinket simogassuk húgyhólyagostól-végbelestől – amikor az oktató egyszerre csak megkérdezte, hogy szerintem Te éppen mit teszel odabenn. Komoly csoportromboló erőként tartottak volna számon, ha kimondom, hogy éppen ugrálsz a hólyagomon, miközben kárörvendőn röhögsz a helyzetemen, én pedig azon gondolkodom, hogy most azonnal menjek-e vécére, vagy kibírom-e az órából hátralévő öt percet.
Azt hiszem, nem ez volt az utolsó ilyen foglalkozás, amin részt vettem. Igaza volt az internetes ajánlóknak: felszabadít, elősegíti a veled való kapcsolatot – bár nem hiszem, hogy konkrétan erre gondoltak…
A hormonok és az üres kalóriák
2007 október 7. | Szerző: Kenguru
Welcome to the club – kaptam a némileg kárörvendő választ, amikor panaszkodni kezdtem barátnémnak sírós-picsogós állapotomról, amely miatt most már egy beteg gyermekekről szóló, közepesen rosszul sikerült riport láttán is öt-tíz papírzsebkendőt használok el csupán a túléléshez, majd könnyben úszó szemekkel és egy csokis pudinggal nézek utána az interneten a minden egymillió-százhuszonötezredik babát érintő problémának, miközben rémképek peregnek a szemem előtt…
De könnyek szöknek a szemembe reggelenként is, amikor a mérlegre állás nehéz – egyre nehezebb feladatával küzdök. Minden egyes alkalommal kénytelen vagyok elítélni az éppen aktuálisan tegnapi picike csokika, esetleg kekszecske, esetleg sütike gyomorba helyezését, és lelkiismeretfurdalásomat gyümölccsel, zöldséggel, teljes kiőrlésű gabonapehellyel enyhíteni. A probléma mindezzel csupán, hogy kitartásom a külvilág első erőteljesebb hatásra szertefoszlik – hiszen ki tudná például sírás és csokis keksz nélkül végignézni a tízéves a Napló – összeállítást, amelynek már a felkonfjában is szerepel, hogy itt bizony a “legszívszorítóbb történetek” is sorra kerülnek…
A külső és belső változások mókuskerekéről röviden: a mérleg ijesztő módon felfelé ívelő adatai együttjárnak bizonyos – nem csak a téged tartalmazó hasszerkezet növekedésével járó – változásokkal, melyeket ugyan a jól kitalált terhesnadrágok és felsők a külső szemlélő számára egészen elviselhetővé tesznek – de egy-egy kritikus önvizsgálat során bizony már lehetetlen vastagodó izmokként aposztrofálni a comb-kar-fenék hármas ijesztő méreteit…
A helyzeten az sem segít, hogy eddig is leginkább a “természetes szépség” kategóriába tartoztam – tehát nem tettek volna ki a Valódi Nőkkel önbarnító krémet reklámozó hirdetésből csak azért, mert túl vékonynak találtattam. Ezt laza vállvonással vettem tudomásul, de azon már elgondolkodtam, hogy egyesek viccesen kistestvéredet vélték megtalálni a számomra eddig nem túl feltűnő – mondjuk ki – tokámban, amivel sikerült elérni, hogy az állam is bekerüljön a kritikusan szemlélt testrészek közé.
Ezzel ilyenkor nem érdemes foglalkozni – és ezt az elvet a nap nagy részében, főként a csokis kekszek megpillantásakor őszintén vallom, biztatva magam azzal, hogy ha egyszer már sikerült több, mint tíz kilót fogynom, jövőre sem lesz probléma – de ha rajtam múlna, az összes egész alakos tükröt háttal kifelé fordítanám a belvárosban.
Ja, és a mókuskerék mozgatója: a komoly rosszkedvet előidéző lelkiismeretfurdalás, mely szerint három rövid hónap múlva itt fogsz ordítani mellettem – jobb esetben aludni – én meg ilyen egyáltalán nem egy leendő, boldog édesanyához illő problémákkal foglalkozom… Ennek az általam eddig egyetlen ismert ellenszere a “csakazértis-csokoládé”, amely viszont mint tudjuk, nem megoldás. Ettől aztán komoly rosszkedvet okozó lelkiismeretfurdalásom lesz, és a testmozgást megoldandó a gimnasztikus labdán ülve addig kapcsolgatom a tévét amíg… stb.
Alvás-ébrenlét periódus
2007 szeptember 30. | Szerző: Kenguru
Ezzel jobb, ha te is már jóelőre tisztában vagy – és minél hamarabb rászoksz a minimum reggel 9-ig való alvásra, lehetőleg folyamatosan, senkit sem zavarva. Tudom, hogy ez nem így lesz, úgyhogy – csak emlékül önmagamnak – az érkezésed előtti szokások és szabályok a családban:
– Édesapád sokszor este is dolgozik. (Ilyenkor éjjel egy körül nyugodtan beiktathatsz egy ébrenlétet, kifejezetten élvezni fogja, hogy veled foglalkozhat.)
– Ha édesapádnak reggel korán kell kelnie, már előző nap hihetetlenül frusztrált ettől a ténytől. (Esetünkben a “korán” független attól, hogy hajnali 4 vagy reggel 7 óra-e).
– Édesapádnak a 11 óra is lehet korán. És rendkívül rossznéven veszi, ha ezt a gonosz világ nem érti meg. Akkor is, ha annak képviselője édesanyád, aki kedvesen érdeklődik ebben az időpontban, hogy ugyan meddig kíván még a galérián tartózkodni. Ilyenkor a “kész a kávé?” kérdést még felteszi, ám a válaszra – függetlenül annak tartalmától – hangos horkolással reagál. És nem szimulál.
– Mióta feltalálták a szundi-funkciót a telefonon, reménykedve gondolok jöveteledre. Ugyanis – míg én az első csörgésre felébredek és némileg anyázva hozzákezdek napi teendőim elvégzéséhez (még ráérnék, de nem tudok visszaaludni), apukád teljes lelkinyugalommal nyomogatja a telefont tízpercenként másfél órán keresztül, majd egy jajistenem, elkések felkiáltással reggelit és kávét otthagyva öltözik és indul dolgozni.
– Édesanyádat éjjel csak a félálomig lehet felkelteni (egyelőre…) Bár hosszú, komoly beszélgetéseket képes folytatni az éppen hazaérő apukáddal, másnap ebből egyedül arra a tényre emlékezik, hogy melegített valamit a mikróban a drága.
– Míg apukád a végsőkig kitart – ami a társasági életben való részvételt illeti – édesanyád bárhol, bármilyen beszélgetés közben (függetlenül annak témájától és minőségétől) éjfél és hajnali egy óra között képes elaludni, komoly magyarázkodási kötelezettséget róva ezáltal élete párjára, akinek már rengetegszer kellett bizonygatnia, hogy higyjék el, nem másokkal van a probléma… A hazamenetelkor való felébresztés általában ezekben a helyzetekben is csak egy morcos félálom-állapotig sikerül.
Na, ezek fognak megváltozni érkezéseddel. Bár valamit előrebocsátok: Amikor hajnalonként dolgoztam, megfigyeltem, hogy ha nagyon fáradt vagyok, mindenen elbőgöm magam. Körülbelül mint egy ovis. Úgyhogy megköszönném, ha ezt az állapotot minél kevesebb alkalommal váltanád ki viselkedéseddel. Mindkettőnk érdekében.
Benzinkúttúra
2007 szeptember 30. | Szerző: Kenguru
Erre kerül sor jövő héten esetünkben. Ugyanis hétfőtől péntekig bejárjuk kedves Magyarországunkat Szombathelytől Miskolcon át Gyuláig bizonyos munkák elvégzése céljából. Remélem, előre örülsz annak, hogy gyakorlatilag az összes újonnan épített autópálya-szakaszt és amennyire ismerlek, az összes fellelhető benzinkút mosdóját már most kipróbálhatod. Őszintén reménykedem abban is, hogy – ahogy az állásinterjúkban általában mondják – “szeretsz sok érdekes emberrel találkozni”, mert bizony a jövő hetünk ilyen élmények sorozata lesz számodra.
Az eddigi tapasztalatok mindenesetre bíztatóak. Sokkal jobban bírod a pocakfogdosást édesanyádnál – sértődött mozdulatlansággal reagálsz, ha idegenek érnek hozzád. Ha jól irányzott rúgással válaszolnál (ami az én fejemben is megfordult nemegyszer), félreértenék és várnák a következő jelzést. A társasági és kulturális életből is megfelelő intenzitással veszed ki a részed – bár nem biztos, hogy egy táncelőadás megtekintése közben Neked muszáj külön koreográfiát bemutatni másfél órás időtartamban a hasamban – de igaz, ami igaz, az élményt teljesebbé tetted, és az utána folytatott beszélgetésben pozitívabb kritikust nálam nem lehetett volna találni… Egyáltalán nem értettem, hogy lehetett bármi, ami másnak esetleg nem tetszett az előadásban.
Úgy tűnik, logikus gondolkodásban is verhetetlen vagy. Voltunk terheléses vércukorszintmérésen – ami nélkül nem kismama a kismama – és közös erővel megúsztuk, hogy a világ legundorítóbb cukorszirupja a vécében landoljon közvetlenül az elfogyasztása után. Így – bár a jobb karom úgy néz ki, mint egy gyakorló kábítószer-élvezőnek – legalább azt megúsztuk, hogy még egy körre visszarendeljen bennünket a kissé harapós kedvében lévő vérszipolyozó hölgyemény, aki nyilvánvaló hányingerre utaló viselkedésemre a “Ha ezt most ki tetszik hányni, lehet visszajönni holnap reggel.” eshetőséget helyezte kilátásba. Nem tetszettem, hála Neked.
Nos, ilyen előzmények után biztos vagyok abban, hogy a jövő heti akadályokat is lazán veszed. Gondolj csak arra, hogy ebből lesz a babakocsi meg a teljesen felesleges ám nagyon édesen kinéző játékok… Értsd meg kérlek az ok-okozati összefüggést – amit én is sokszor magyarázok magamnak, amikor jóval több kedvem van a bárányhimlő elleni védőoltásról meg a fogzási nehézségekről olvasgatni mint pénzkereseti tevékenységgel foglalkozni…
Extraszenzi
2007 szeptember 25. | Szerző: Kenguru
A teljesen érthetetlen, ám sokat használt kifejezés talán a legjellemzőbb édesanyád egyre elviselhetetlenebb kedélyhullámzására. Egyrészt képes vagyok bárkire halálosan megsértődni ha például megkérdezi: “Hogy vagytok?” (akkor is előállhat ugyanez az állapot, ha bölcsen nem teszi ezt). Tárgya lehet még a számítógép, a macska valamint a tisztának tűnő, ám mégis foltos ruhadarab, melynek jelenlétét a nagymosás után személyes sértésnek veszem, és csak azért nem fakadok sírva, mert az ezt megelőző pillanatokban átfut az agyamon a helyzet abszurditása.
Elemzendő probléma vált az olyan egyszerű dolgokból, mint az üvegpoharak helye a középső konyhapolcon, mely téma felhozása – tekintve, hogy jó eséllyel indulnék a világ legrendetlenebb embere versenyen – édesapádból őszinte megdöbbenést váltott ki. De volt lehetősége végighallgatni egy töpp perces kiselőadást a cipők elpakolási módjáról, melybe rendkívül előrelátóan – esténket megmentendő – nem szólt bele. Önuralmát becsüld kedves fiam, elvégre szeme sarkából éppen az én, szoba közepén feledett lábbelimre látott.
Kamaszkorom elfeledett érzései is felszínre törnek. Amerikai barátném például, aki – mivel ép ésszel végiggondolva – ki se látszik a munkából kettő darab gyermeke mellett, valamint éppen túlélt egy költözést – egy hete nem válaszolt hozzá intézett “na, mi a helyzet” jellegű ímélemre. Ennek aztán az lett a következménye, hogy újra elolvasván a küldött sorokat, legalább három olyan mondatot találtam benne, amelyek okot adnak neki a halálos megsértődésre, és ezt realizálva hosszan gondolkodtam azon, vajon küldjek-e neki bocsánatkérő ímélt. /Aztán önmagam hangos lehülyézése sokat segített a helyzeten./ Utoljára kb. 15 évesen foglalkoztam ennyit egy bizonyos pad alatti kommunikáció esetében a sokféleképp értelmezhető szövegrészekkel – jelesül: ez most egy randi, vagy csak simán meg akar velem beszélni valamit szünetben éppen aktuális imádatom tárgya, valamint válaszom nem túl tolakodó, esetleg semleges-e – de valljuk be, annak a levelezésnek komolyabb tétje volt.
Ezekhez a világméretű problémákhoz képest már-már eltörpül az, hogy voltam veled dokinál, aki megállapította, hogy maga vagy a tökély… Egyébként mivel a szakirodalom szerint a zenehallgatás elősegíti agyféltekéid között a kommunikációt, az elmúlt két estémet különböző babacédék illegális megszerzésével töltöttem – hogy aztán az azokra az alkotókra sértődjem meg halálosan a nevedben, akik szerint te Mozartot csak Music box – kiszerelésben élvezed… (De a biztos, ami biztos, hallgatjuk rendületlenül.)
+1
2007 szeptember 15. | Szerző: Kenguru
Ez az az egyenletrészlet, amelyet folyamatosan ismételgetek. A probléma eddig még nem lenne megoldhatatlan, ha a számtani példa nem így hangzana a maga teljes valójában: 40+1=41. Ami annyit tesz, hogy bár alkatomból következően eddig sem preferáltam a hegyes orrú, magas sarkú cipőket – megváltásként ért, amikor végre a tömpe topánkák divata kezdődött a szögletes csónakok helyett – de most már be sem merek menni a kisebb cipőboltokba.
A papucs-korszak lezárultakor meglepődve szembesültem azzal, hogy egy sportcipőn és egy bakancson kívül semmibe nem tudom belegyürmölészni megnyúlt lábaimat. Természetesen – mivel fogyasztói társadalomban élünk – ennek egyenes következménye volt, hogy végigsétáltam a körúton található cipőbolt-rengetegen, hogy ott kiegészítsem önhibámon kívül hiányossá vált cipőtáramat.
Amikor azonban a második boltban is sajnálkozó – ez volt a legnagyobb méret – mondattal szúrták ki a szememet (a hátam mögötti “azt nézzétek, mekkora lába van” súgás-búgást már csak én képzeltem hozzá), kezdtem megérezni, hogy eddig is “laza”-ként aposztrofált öltözködési stílusomat mostantól a sportcipőkhöz igazíthatom.
Kissé zavarban éreztem magam, amikor az egyébként utált-lenézett plázában a lehető legnagyobb boltban szemlesütve a férficipők irányába tendáltam – megpróbálván nem tudomást venni a mellettem próbálgató suhancokról, azt pedig már kifejezetten zokon vettem, hogy a túlságosan is készséges eladó úgy gondolta, a szombat délutáni csúcsforgalomban tanácstalanul nézelődők hada közül éppen engem kérdez meg arról, a férjemnek, vagy az öcsémnek választok-e cipőt. Az egyetlen lehetséges bosszúnak az látszott, hogy háromszor küldtem vissza az eladót a raktárba újabb párért, mert a polcon lévő ragasztásában hibát véltem felfedezni, majd végül nem vásároltam semmit.
Nem baj, Emil. Előbb-utóbb lesz olyan cipőm, amit fel tudok venni. Bár ha így nősz a lábujjamban, lehet, hogy megvárom a 40+2 számtani példa elérését, és akkor már csak egy kicsit lesznek nagyok édesapád lábbelii…
Bejelentkezett…
2007 október 31. | Szerző: Kenguru
Tudnod kell, kedves fiam, hogy előző, még nélküled töltött életünknek van egy feltétel nélkül imádott kedvence: egy Mazda 121-es típusú gépjármű, amely már erősen kamasz éveit tapossa. Apáddal kb. négy éve néztük ki a kedves, türkiz színben pompázó, önmagához képest hatalmas teljesítményű motorral rendelkező ám a városi forgalom viszontagságaitól már akkor ütött-kopott jószágot, amely – mivel én friss jogosítvánnyal ám hatalmas önbizalommal kezdtem vezetni – immár egyetlen ép karosszéria-elemmel sem rendelkezik. A kórházból terveink szerint te is ezzel érkezel majd haza, ám – ha minden jól megy – eszmélésed idején már nem ezt használja a család, így emlékezni kis szerencsével már nem fogsz rá.
Nos, a türkiz rakéta eddigi legkitűnőbb tulajdonsága, hogy ha recsegve-ropogva-hörögve is, de Prágától Montenegróig mindenhonnan hazahozott bennünket. És ezután rendszeresen a szerelőműhely előtt adta fel, és jelentkezett az új – japán autókhoz méltón drága – alkatrészekért.
Ahogy most is, amikor azt gondoltam, hogy büntetlenül jöttünk-mentünk vele húszezer kilómétert a nyáron, és elvittem téli gumit rátetetni, valamint a furcsa kis zörgést megcsináltatni az elejében. Egy órája hívott a szerelő azzal a remek hírrel, hogy nekünk igazán hűséges autónk van. Becsüljük meg.
Mert átnézve a kocsit kiderült, hogy nászutunk során a kormányizémizé bármikor kettétörhetett volna – ezáltal irányíthatatlanná változtatva a szerkezetet – valamint az egyik kerék az első nagyobb kátyút egy kieséssel jutalmazná, és a puszta szerencsén múlt, hogy a múlt havi országjárás során – a magyar utak átlagos állapotának figyelembe vételével – ez nem történt meg.
Így azonban azt kell mondania, hogy az autót csak egy babakocsi árányi ráfordítással adhatja oda (igen, pontosan tudom, mennyi egy babakocsi ára) – vagy esetleg ha aláírok egy papírt, mellyel tudomásul veszem, hogy a türkiz rakéta életveszélyes, és ők figyelmeztettek…
Értelemszerűen nem ez utóbbit tettem. Hanem fogamat szívva eldöntöttem, hogy ez lesz az utolsó nagyobb összeg, amit a kisautóra áldozni hajlandó vagyok. Édesapád már néhányszor eldöntötte ugyanezt, csak hát ugye az érzelmi szálak meg a hitelfelvételtől való ódzkodás…
Tanulsága a történetnek nincs. Esetleg annyi, hogy lehet választani: vagy eljut az ember az autójával a szerelőig, és ott nagyon sokat fizet, vagy füstölgő motorral várja a sárga angyalt az út szélén, hogy elvigye a szerelőig – ami gondolom szintén nem olcsó.
Oldal ajánlása emailben
X