Babzsák
2008 január 2. | Szerző: Kenguru
Már tudom, hogy érezheti magát egy hátára ejtett cserebogár. Átmeneti tulajdonunkat képezi ugyanis egy un. babzsák-fotel. Ami arról nevezetes, hogy rendkívül kényelmes ülő-fekvő felületet biztosít annak, aki belehelyezkedik. Viszont azt is tudni kell róla, hogy a padlótól mintegy öt-negyvenöt centiméteres magasságban építi be a terhes nőt a lakberendezési tárgyak közé. Az, hogy beépíti, maga a rideg valóság.
Ugyanis a babzsákból felállni maga a kínszenvedés. Ennek persze egyszerű fizikai oka van: mivel a zsákban kis golyócskák jönnek-mennek, nincs olyan felület, ahova támaszkodni lehet. Márpedig ezesetben huszonöt centis magasságból 174-ig kell felküzdeni álló helyzetbe a pókhassal és dagadt bokákkal, csuklókkal valamint nem-kell-tudni-mennyi-de-a-javasoltnál-jóval-nagyobb súlytöbblettel rendelkező testrészeket – kizárólag rugkapálással lendületet véve.
Biztos módszer nincs, az átlagos felállás három-öt percig tart a használatba vehető végtagok számától függően. /Használatba vehető végtagnak számít apa karja, valamint bokája is./
Tehát a babzsákozást jól meg kell szervezni. Csoki, mandarin kis tálkába jobb kéz felől, ásványvíz közvetlenül előtte, távirányító baloldalon, elhelyezkedés előtt vécétúra, telefon pontos helyzetének felmérése. Majd legalább másfél órányi mesés pihenés a repülőgépszerencsétlenségekről és vidéki konyhákról szóló sorozatok kapcsolgatásával töltve. Aztán enyhe jelzés a hólyag irányából, mely szerint ideje van a testmozgásnak – legalább a vécéig és vissza. És itt jut szerephez a telefon. Apa felhívása – mennyi idő még, míg hazaér, és kiszabadít. Mert én innen egyedül fel nem kelek. Illetve dehogynem, de ha már csak húsz perc, akkor inkább kibírom.
Beszámoló
2007 december 26. | Szerző: Kenguru
Beköltöztünk – legalábbis már nem gondolok arra, amikor lerogyok a kanapéra és felteszem a lábam, hogy a forró csokoládé elfogyasztására szánt idő alatt egyébként mennyi mindent kellene még tenni. Olvastam már a kismamákat az utolsó hetekben elkapó fészekrakó ösztönről, de hogy ezt egy költözés így kihozza az emberből… Édesapád szerint engem lényegében le kell fogni, hogy ne pakolásszak ájulásig.
Holnap megyünk tappancsok rádhelyezése céljából a kórházba. Ez most már heti közös programunk lett – minden csütörtök délelőttünket azzal töltjük, hogy egy kisdobos-akadályversenyhez hasonlóan a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb különböző pecsétet szerezzünk a kiskönyvbe.
Közös célunk: még minimum egy hétig kibírni odabenn, hogy a 2008-as évben gyere a világra. Csak mert ez az esztendő olyan felemásnak sikeredett. Az új meg veled kezdődhet, és annak bizonyára egészen más hangulata lesz, mint ennek a hol sikeres – hol peches – hol szerencsés – de inkább folyamatosan újabb és újabb akadályokat és váratlan helyzeteket elénk állító évnek.
Csak hogy beszámoljak róla: életünk első – és valószínűleg minimum huszonöt évig utolsó – karácsonyát töltöttük romantikus kettesben édesapáddal. Már amennyire romantikusnak lehet nevezni az egész napos rohangálás, pakolás, sütés-főzés után a karikás szemekkel csillagszóróra bámulást és az ajándékozás után másfél órával a kanapén való békés szuszogást.
Ugyanis ez történt. Valamint a sütni- és főznivalók egy lehelletnyi túlgondolása. Ezért aztán készült kocsonya (a hűtőben kis tálakban található, talán el tudjuk valahogy osztogatni), egy nagy húsleves (maradék a fagyasztóban, milyen jó is lesz, ha majd kibújsz, és megmikrózni is rettentő megerőltető lesz), valamint főfogásnak konfitált kacsa.
Ami úgy készül, hogy nyolcvan fokon liba- vagy kacsahájon (úgy, hogy belepje) az ember négy-öt órán keresztül kacsa urat vagy asszonyságot a sütőben fonnyasztja. Érezhetően nem egy fogyókúrás receptről, hanem konkrétan zsírban úszó husiról van szó… De elvileg nem bonyolult recept, néha rá kell nézni, és ha készen van, a vajpuha állatot már lehet is némi lilakáposztával és krumplival fogyasztani. Elvileg. De itt – a kacsa készenlétekor lép képbe a nagymamádtól örökölt takarékosság ténye – amely megoldja, hogy karácsony este leginkább egy nagyüzemi konyhára hasonlítson az ünnep helyszíne…
Mert – hogy a sok jó háj ne vesszen kárba, az ember lánya készít belőle egy adag libatöpörtyűt. Aztán – hogy a sok jó zsír se vesszen kárba, belepotyogtat néhány csirkemájat, hogy azt is hőkezelje. Így ez a konfitálás-dolog az eredeti négy-öt helyett mintegy tíz órányi konyhai munkát eredményez, amelynek végső állomásán már a kanapén karácsony este alvó embert ébreszti a sütő beállított pittyegése…
De sebaj, mert ha az ember egyszer felkel, akkor egy jó adag gesztenyepüré nélkül már nem is kucorodik vissza a kanapéra… Bár ez nem feltétlenül klasszikus karácsonyi édesség, idén úgy döntöttünk, a bejglisütést másokra hagyjuk. Azt hiszem, jogosan.
Költözés karácsonykor II.
2007 december 19. | Szerző: Kenguru
A költözés gyakorlati részéről – jótanácsok édesanyádtól:
– Soha ne költözz karácsony előtt kis türkizkék autóval. Akkor se, ha kizárólag személyes holmijaidat vinnéd.
– Ne hidd, hogy az a lakás, amely tizenöt perc autóúttal megközelíthető este, nem másfél órára van, ha a karácsonyi nyüzsgésben élvezkedő városban lavírozol reggel tízkor. És ne hidd, hogy visszafelé kevesebb.
– Ne hidd, hogy a babakocsi és a horgászfelszerelés egyszerre befér a kocsiba.
– Ha úgy véled, hogy csak a ruhákat, papírokat, számítógépet, könyveket és néhány mütyűrt fogsz magaddal vinni, amikor csak a ruhákat, papírokat, számítógépet, könyveket és néhány mütyűrt akarsz magaddal vinni, akkor tévedsz.
– A legrosszabb az egészben, hogy fogalmad sincs, hogy ezeken kívül még mi a csoda lehet az, amitől már megint tele lett a kocsi.
– Ha előtte egy héttel elkezdesz szortírozni és kidobálod a nem feltétlenül szükséges dolgokat, két várható következménnyel kell szembenézned: Bár vagy tíz szemeteszsákot megtöltesz, a szükséges tárgyak száma nem változik… Viszont lesz legalább egy olyan zsák, amelyben szükséges tárgyak vannak, de tévedésből valaki levitte a szemétbe. Kukásokkal alkudozni nem kellemes.
– Azt se gondold, hogy az üres lakásban körülnézve nem találsz még másfél doboznyi apróságot, amely nélkül gyakorlatilag létezni sem tudsz.
– És azt se gondold, hogy nem ez lesz az a bizonyos másfél doboz, ami már nem fér be az autóba.
– Végül: ne hidd, hogy emellett lesz időd karácsonyi ajándékokat vásárolni. Rendelj néhány könyvet… Legalább azokat is átviheted A-ból B-be…
Költözés karácsonykor
2007 december 19. | Szerző: Kenguru
A lakás szomorúan, üresen áll – pontosabban személyes tárgyaink nélkül, hiszen a bútorok maradnak – édes jó anyád pedig a még működő utolsó bázis, a számítógép előtt mereng az elmúlt évek sok kedves emlékén, amely ideköti ehhez a negyvenkét négyzetméterhez (az albérlőknek negyvennégy a galériát is beleszámítva…)
Például: kapcsolatunk komolyságának milyen meggyőző bizonyítéka is volt, amikor sikerült rábeszélnem drága édesapádat, hogy fektessen be komoly anyagi erőt egy normálisan kinéző függönybe az SZTK-irodákat idéző (fehér, barna hullámvonalakkal) helyett… Azóta se húztuk el, mert – bár gyönyörű – csak seprűnyél segítségével lehet mozgatni a karnison.
Vagy amikor egy nyaralásból boldogan-barnán hazaérve olyan szag ütötte meg az orrunkat a gangon, amely alapján az edzettebb rendőrök simán betörik az ajtót feltételezve az éppen egy hete történt komoly bűntényt… Aztán kiderült, hogy mindez a fagyasztóban elhelyezett ám egy kisebb áramprobléma miatt az utóbbi tíz napot harmincöt fokos kánikulában töltött hal jelentős átalakulásának következménye…
Meghatóak voltak azok a reggelek is, amikor az elvileg mindössze öt munkanapig, gyakorlatilag egy hónapig tartó lakásfelújítás és galériaépítés alatt megreggeliztük a maradék pizzát a tegnapi dobozból – hiszen természetesen főzni ott és akkor nem lehetett, és – bár elég lett volna kilenckor kelnünk – minden reggel fél hétkor elindultunk, hogy a Blaha Lujza tér egyik nem éppen dizájnjáról híres, ám a nyitvatartást rugalmasan megoldó kocsmájában kávézzunk, az egyszobás lakásban a mesteremberek munkáját a lehető legkevésbé zavarva.
Persze az is remek pillanat volt, amikor kiderült, hogy az űrhajók tervezőit is zavarba ejtő méretű fürdőszobánkban a mosdókagyló és a fal közé kizárólag Hajdú Energomat márkájú mosógépet lehet beilleszteni. Még szerencse, hogy a lakótelepen élőkre gondolva az élelmes mosógépszerelők egy része potom pénzért felújítja a centrifugáláskor leginkább a zsiguli téli indításának hangját utánozó készülékeket, így volt lehetőségünk az elmúlt öt év alatt három különböző jellemet megismerni. Az elsőre gyakorlatilag rá kellett ülni, ha nem akartuk, hogy leverje a mosdót a falat valamint szétszedje a harmonikaajtót. A második akkora erővel köpte az öblítővizet, hogy minden mosás egy komplett fürdőszobatakarításnak felelt meg. A harmadik – a jelenlegi – néha egyszerűen elfelejti a program centrifugálás részét – bár általában némi oldalbaveregetés hatására jobb útra tér…
De itt történt az is, hogy édesapád – egyik hétvégi randink alkalmával – megkérdezte, moziba menjünk-e, vagy főzzünk valamit… És amikor a második lehetőség hallatán felcsillant a szemem, óvatosan bepróbálkozott a cézár-saláta vagy hagymaleves – variációval. Azt hiszem, akkor engedett fel először igazán, amikor megkérdeztem, hogy a hagymaleves után esetleg nem lehetne-e valami normális húst is enni.
Szóval Berci/Emil: A c-kategóriás mondanivalós amerikai filmek közhely-fesztiváljának újabb alapvető igazsága bizonyosodott be: Amikor a kisgyerek könnyes szemmel kinéz az autó hátsó ablakán, hogy a mező közepén egyre apróbbnak látszó könnyűszerkezetes háztól végső búcsút vegyen – akkor az a kisgyerek átmenetileg egyáltalán nem vidám.
Az utolsó hónap
2007 december 8. | Szerző: Kenguru
Először is arról, hogy miért nem sikerült az elmúlt mintegy három hétben Neked szóló új bejegyzést produkálnom:
Nos, az első ok igazán prózai: mert itt ültem a számítógép előtt a nap nagyszámú órájában és próbáltam megoldani, hogy még születésed előtt végezzek egy olyan munka nagy részével, amelyre még akkor pályáztam, amikor nem tudtam, hogy létezel. Bonyolultan hangzik, de a lényeg mindössze annyi, hogy elvileg május végéig lennének feladataim a dologgal kapcsolatban. De ugye amint kiderültél, a gondosan felépített “cselekvési és ütemterv” borult, és fő céllá vált, hogy érkezésedig összehozzak mindent, amit csak lehet – ezáltal a határidőt nagyjából május helyett karácsonnyá változtatva. Ebből egyszerű fejszámolással kiderülhet, hogy kábé feleannyi idő alatt kellene elvégezni ugyanazt a munkát, miközben teljesítőképességem finoman szólva a béka feneke alatt található, hátfájásom azonban a gép előtt töltött 23-25. percben jelentkezik. Őszintén szólva nem éppen ideális körülmények, úgyhogy amint a napi kötelezőt teljesítem, egy perccel se maradok tovább a gép előtt.
A másik ok még ennél is prózaibb. Sikerült elfelejteni az internet-szolgáltatónak szóló számlabefizetést, ami miatt korlátozták a net sebességét. Ami viszont azért okozott problémát, mert a befizetéseket az interneten keresztül intézzük. Amit ugye – a korlátozás miatt most nem lehetett megoldani. Tehát – ahhoz, hogy pénzt tudjunk odaadni másoknak – ami, mint tudjuk, soha nem kellemes foglalatosság – el kellett menni az OTP-be. Ez a tény, valamint az, hogy a sarki fiók éppen felújítás alatt áll, számomra pedig egy plusz két-három villamosmegállónyi túra és egy sarki expedíció nagyjából ugyanazt jelenti – egy heti rákészülést tett szükségessé.
Egyébként a napok – amelyek eddig általában 24 órából álltak – maximum 12-14 óra alatt véget érnek. Legalábbis az elmúlt három hét úgy telt el, hogy még csak rá se tudtam csodálkozni arra, hogy kezdődik a tél, szűk lett a terhesnadrágok többsége, mindjárt költözünk valamint itt a karácsony… Az utóbbi kettőt gyakorlatilag még nem is vettem tudomásul. A terhesnadrág-problémát is csak azért, mert veséig hatoló rúgásokkal jelezted, hogy nem tetszik a dolog.
Mindenesetre ez a szülés-születés ügy – amely elvileg egy hónap múlva következik be – súlyosbítva a karácsony körüli felhajtással valamint a pánikkal, mely rámtör, hiszen se a kórházba, se az új lakásba menetelhez nem készítettem össze semmit – vagy ha igen, biztosan nem jól és nem eleget – és a munkával, melynek időben történő befejezését teljesen reménytelennek látom, kissé – hogy úgy mondjam – idegesít.
Persze a kelleténél nem jobban – hiszen mint a szakkönyvek is mondják, mi, kismamák most már mosolyogva, teljes készültségben várjuk, hogy megérkezzen a baba. Én is ezt teszem. Napi 3-4 percben legalább.
Kis fájdalmaim világa
2007 november 19. | Szerző: Kenguru
Nem mintha kizárólag téged okolnálak az itt fáj – ott kényelmetlen helyzetért, amelyben napjaimat tengetem… Elvégre része van az állapotváltozásban az általam felszedett kilóhegynek, a mozgáshiánynak, a folyamatos csokoládé-ehetnéknek, amellyel csak úgy tudok szembeszállni, ha nincs a konyhaszekrényben édességkupac – ami pedig csak úgy jöhet létre, ha nem megyek le a boltba, ahol biztosan beszerzek ezt-azt a gyümölcsök és zöldségek mellé – vagy helyett…
Megérkeztünk a kellemetlen, kényelmetlen terhességes időszakba, kedves fiam. Ennek jeleit egész nap sorolhatnám, de csak a néhány legfontosabbat emelem ki:
Az autóból való kiszállást csak azért tudom viszonylag gyors tempóban teljesíteni, mert az utazás ötödik percétől kezdve hasogat a hátam a kocsiban ülve, és ez semmilyen új helyzettől, az ülésre gyűrt pulóverektől, sálaktól nem változik. /Ezért aztán leendő nagyszüleid ha meg akarják vizsgálni a haskörfogatomat, kénytelenek helyben megtenni. Nincs az a nyomós érv – a képviselőfánkot is beleértve – amiért én kétszázötven kilométert utazzak csak oda…/
Egy-másfél órányi számítógép előtt ülés után a hátam eddig egészen ismeretlen része jelentkezik tompa nyomás formájában, amely megszűnik ugyan, ha átülök a gyönyörű, kék tartásjavító fitnesszlabdára, de csak azért, hogy átadja a helyét a vállamban keletkező szúró érzésnek.
Az alváshoz a galériára hurcolt párna- és plüssjátékmennyiség kezdi kiszorítani édeapádat a matracról. Az álmok birodalmába bebocsátást nyerni ugyanis csak úgy lehet, hogy az egyik takarócsücsök a hasam alá, a szoptatós párna a hátam mögé, a medvebárány nevet viselő plüssjáték a nyakamhoz, a tönkölypárna összegyűrve a fejem alá kerül, miközben az ágytakaró a lábamat támasztja. A probléma ebben a körülbástyázott helyzetben akkor jelentkezik igazán, ha esetleg a másik oldalamra akarok fordulni. Ez minden esetben három-öt perces átszervezéssel és édesapád édes álmának megszakadásával jár.
A reggeli ébredés csípőfájdalomtól mentes voltát azonban még ez sem garantálja. Ez pedig gonosz egy érzés, amely csak hosszabb sétától múlik el.Ami nem lenne probléma, ha odakinn nem ez a napot-sem-látott novemberi idő lenne, amikor az ember lányának már a sarki újságoshoz való elzarándokolás is komoly túrát jelent. Persze jobban belegondolva lehet, hogy egy kis torna segítene a dolgon – de kinek van kedve öt percnél tovább unalmas gyakorlatokatokat végezni, ha ezt az időt valami gasztronómiai különlegesség elkészítésére is fordíthatja…
A kanapéba való beépülés lehetetlenségének szintén külön fejezetet lehetne szentelni. Igen, az én hibám, hogy a kisebb ám dizájnosabb változatot választottuk. De tavaly még úgy véltem, ketten nagy szerelemmel és az egyik fotelre tett lábbal el fogunk rajta férni. Rólad nem volt szó… Sem arról, hogy az összes bevált – hol a lábam, hol a fejem, hol apa lába – sakkozós kényelembe helyezkedés lehetetlenné válik, ha a hasam egy közepesen felfújt luftballonhoz hasonlatos, ami ráadásul itt nyom – ott húz – amott nem kapok levegőt – tulajdonságokkal bír.
Ezek vannak. Amikor azért drukkoltam, hogy maradj még egy jó darabig odabenn, ezek még nem voltak. Kezdem azt érezni, hogy az se baj, ha udvariatlanul be kell miattad hívni karácsonykor az ügyeletest.
Bolond terhes nő autót vezet
2007 november 12. | Szerző: Kenguru
Amikor nemrég kiderült, hogy kis türkiz rakétánk egy babakocsinyi pénzt kér saját felhasználásra, még azt hittem, jó szokásunkhoz híven egyfordulós szervíz-úttal megússzuk a kalandot. Ezért – amikor kellemes búgó női hang közölte velem, hogy az autó átvehető állapotban van, de siessek érte, mert ők lassan indulnának haza, a zuhogó eső ellenére szaladtam-rohantam, pontosabban toltam a hasamat magam előtt, és nagy örömömben még az sem tűnt fel, hogy a kocsiajtók ki vannak nyitva, a riasztó pedig a szokásos piros villogás helyett éppen hogy nem pirosan villog, hanem semmit nem csinál. Kulcs a kezemben, mosoly, köszönés, mennyit nőttél-dícséretek bezsebelése, gyújtás, rádió átállítása hallgatható csatornára – és indulás…
A boldog elégedettség egészen addig tartott, amíg a dugóban araszolva a harmadik saroknál – miközben végre kettesbe váltottam – felhangzott a már oly jól ismert zörgő hang. A hang, amely miatt mazda típusú gépjárművünket szervízbe szállítottam…
Persze a műhely eközben közben bezárt – hiszen amúgy is csak rám vártak már – így autómat hazakormányoztam, a dugóban mintegy másfél óráig fogalmazva a kemény mondatokat, amelyekkel jövő héten okkal s joggal autóm állapotáról a szerelőnek beszámolok – mert addig szükségem van a zörgő-csörgő csodára nagyon. Hazaértemkor aztán kiderült, hogy a riasztó sem működik.
A zörgés azonnal a háttérbe szorult. Nem mintha komolyan megfordult volna a fejemben, hogy a kocsit megpróbálják ellopni… De az autót egyszer megpróbálták feltörni. Ez nem sikerült, de a vezető oldalán a zárat tönkretették, kulccsal nem nyitható. Ezért csak a riasztó távirányítójával lehet a központi zárat működtetni. Különben az anyósülésen keresztül megközelíthető a szerkezet… Ezt kipróbálván a kiselőadás, melyet tartani kívántam a tervezett 2-3 perc helyett 5 percesre bővült, a jövő heti program pedig a sürgős elintézendők közé tornázta fel magát.
Úgyhogy másnap dél körül megérkeztem a szerelőhöz. Kemény szavaimat némiképp nevetségessé tette, hogy a műhely elé már álló motorral gurultam be, ugyanis kifogyott a benzin a kocsiból… Szánakozó pillantások és elnéző mosoly kíséretében állapotomra való tekintettel kaptam egy csereautót a hétre, míg ők elviszik sokat próbált gépjárművemet a riasztós emberhez. Ezek után volt csak igazán kellemetlen felhívni őket a következő nap reggelén, hogy a jó szívvel adott cserearanyszínűszuzuki – ki tudja, miért – nem indul…
Az ok a csomagtartó nyitott állapota, és az azon belül egy egész éjszakán át világító lámpa… Azt hiszem, végképp elvesztettem összes reklamálási jogomat az autójavító műhellyel szemben.
Egyedüllét-bajnokság
2007 november 1. | Szerző: Kenguru
Namármost ugye apa Torinóban van most éppen. Mert ott van dolga. Hétfőn elment, pénteken – azaz holnap – meg visszajön. Ami azt jelenti logikusan, hogy egyedül vagyok itthon /Persze, veled együtt, de azért mégiscsak egyedül/.
Az én szempontomból tehát a helyzet a következő:
Apa Torinóban van. Ez egy kedves, szép olasz városka, igaz nincs tengerpartja, de biztos kicsit melegebb van, mint itt, lehet sétálgatni.
Budapest belvárosában az embernek nincs kedve a szürke ég alatt sétálgatni.
Ő egy szállodai szobában lakik, és szállodában mind aludni, mind reggelizni kellemes élmény.
Itthon hitvesi ágyunk /azaz a galéria/ túl nagy, ráadásul a macska okozta összes padlóreccsenéstől halálra ijedek, mióta néhány hónapja besurranók jártak nálunk, miközben én fent voltam.
Apa egy egész társulattal utazott, akikkel biztosan minden este jól elbeszélget különböző nyilvános helyeken különböző italok társaságában és sokat nevetnek.
Nekem nyomós ok kell, hogy még egyszer lemásszak két emeletet meg vissza, ha egyszer hazaértem éppen aktuális elintéznivalóim után, tehát szomorúan gubbasztok itthon egyedül a vigasztalan késő-őszi estéken. Nyomós okok pl.: tűzvész, földrengés, macska kiesése az ablakon.
Apa szempontjai:
Ő egy barátságtalan, ronda olasz várost unalmában már keresztül-kasul tizenkétszer bejárt az ő édes Budapestje, felesége, kisfia és macskája után vágyakozva.
Én itthon vagyok, ahol minden jó.
Ő egy nyolc négyzetméteres szállodai szobában malmozik, várja az estét, hadd dolgozzon már, naphosszat nem nyitja rá az ajtót senki, csak kapcsolgatja a tévét.
Itthon vannak magyar tévécsatornák.
Ő a késői társasági életnek is csak azért résztvevője, hogy ne a hideg-rideg szobában üljön, és hamarabb elteljen az az idő, amíg végre felülhet a repülőre és hazajöhet.
Én itthon olyan magasra kapcsolom a fűtést, amilyenre csak akarom, forralt bort készíthetek magamnak, boldogan terpeszkedhetek a kanapén miközben a macska ott dorombol kábé a fiam jobb könyökén.
Az állás szerintem döntetlen.
Kismama/m2
2007 november 1. | Szerző: Kenguru
Nos, mint azt már említettem, hétvégén bababörzéztünk meg babaexptóztunk meg egyébként is mindent megtettünk, hogy növeljük Budapest frekventált pontjain az egy négyzetméterre jutó dudorodó hasú nők számát. Nem is lennénk az egyik leendő barátnőd anyukájával első gyermeküket izgatottan és felelősségteljesen váró szülők, ha nem vettünk volna részt nem kis szervezési problémák megoldása után a két helyszínen részben egyazon időben zajló programsorozaton…
Nos, az már biztos, hogy a notórius nejlontáska-gyűjtőknek és próbacsomag-függőknek , a “hátulgombolósok előre” alcímet kapott rendezvényen a helyük. Egy rövid kör után a standoktól biztonságosnak hitt fél méteres távolságot tartva már nem tudtam melyik táskába tömködni a szórólap-hegyeket, miközben – mert sajátunk a gyűjtögető életmód, és az “amit ingyen adnak, azt vedd el” felfogás – magamba tömtem egy promóciós magos sütit, amit lehetőségem volt leöblíteni az egyetlen száz százalékos narancslével, ami más, mint a többi száz százalékos narancslé. Közben meghallgattam, miért jobb a mosható pelenka az eldobhatónál, és miért jobb egy bizonyos mosható pelenka a többi hasonló terméknél, áttekintettem a cumisüveg-melegítő-választékot valamint legalább három, a babának szóló különleges megtakarítási ajánlatot is kaptam viszonylag agresszív ímél- és telefonszámkérő füligmosoly ügynökök közreműködésével. Otthon pedig hosszan szortíroztam a különböző, kedvezményes mellszívó-berendezés vásárlásra jogosító ajándék kuponokat, és a nejlontáskák tüzetes átvizsgálását követően gazdagodott téged váró gyűjteményem:
4 db újszülött-pelenkábal
1 csomag zsírkrétával
1 db, Petike tisztaságát elemző videóval
kifestővel szintén a kosz-tisztaság témában
A baba öltözik c. képeskönyvvel
két és fél deci bébivízzel
négy különböző trendi magazinnal
3 db törlőkendővel.
Lehetőségem lett volna elkölteni gyakorlatilag egy rozzantabb autó árát holdjáró babakocsira, három részes védő-figyelő-riasztó berendezésre, babavideofonra, elképesztően fejlesztő játékokra, amelyek garantálják hogy magadhoz képest x idővel korábban szólalsz meg/állsz fel/kezdesz el sakkozni… Remélem, ezen termékek elutasításából nem azt a következtetést vonod le, hogy nem tettem meg mindent érted…
A viszonylag borsos belépő-árat valamint a – nem lehet, hogy üres kézzel menjünk innen haza – felkiáltással kötelezően megvásárolt apróságokat figyelembe véve a fentebb felsorolt volt a minimálisan elvárható promóanyag és esti olvasnivaló-csomag. Bár a harmadik őssejt-tájékoztatót és homeopátiás szer-reklámot már kissé dühösen vágtam a kukába, hogy a jóval kevésbé elit – és ezáltal nagyságrendekkel olcsóbb börzén éljem ki az elmúlt hetekben lappangó ám hirtelen kitört bevásárlási lázamat.
Mintha a turkáló kismamák kánaánjába léptem volna… Jobbról-balról új babakocsihegyek a standokon (összecsukható-szétnyitható-tologatni elvihető szerkezetek), középen használt és új ruhák garmadája, hátul pedig olcsótól a drágábbig összetapogatni különtett, megtekinthető pelenkák, ágyneműk valamint a kellemes közöny, amely fogadja a kismamát, amikor még csak úgy magában gondolkodik arról, hogy vajon melyik is lenne a legmegfelelőbb választás gyermeke számára…
Nos, az eredményt – erről már tudsz – a szobában kerülgetjük. Egyébként gazdagodott még felszerelésünk szoptatós párnával – mert az feltétlenül kell a hitvesi ágyba apa meg anya mellé, hogy zörögjön, 1 db világoskék pléddel – mert annak beszerzésével sem lehetett tovább várni, különben is olyan édes kiskutya volt rajta, és majdnem harmonizál a fekete-bordó babakocsival, valamint egy iparművészeti zsűri által tesztelt hordozókendővel – mert bár kaptunk babahordozót, nem tudtam ellenállni a másik rendezvényről elhozott füzetben a kendőről olvasott ezernyi előnynek, és itt ahhoz képest éppen feleannyiba került. Hülyének is megéri…
Negyvenedik hét
2008 január 2. | Szerző: Kenguru
A véghajrához értünk, fiam. Elvileg egy hét múlva érkezel. Gyakorlatilag – ha ki akarsz tolni velem – később. Mindenesetre a személyi számod már úgy kezdődik, hogy 10801…
Úgyhogy jöhetsz. Minden készen áll. Ruhák mosva-vasalva, ruhapelenkából annyi van, hogy akkor is elég lenne, ha nem eldobhatót használnánk, a kocsid kerekei felfújva, gyereknevelési könyvek garmadája teljesen feleslegesen beszerezve…
Most már minél később érkezel, annál súlyosabb problémát okozol… Az utóbbi néhány hétben a karácsonyi-szilveszteri étel-özön áldozataként amúgy is – minden erőfeszítésem ellenére – elértem édesapád testtömegét. Hiába, megoldhatatlan a visszafogott étkezés. Elvégre a hűtőben hegyekben állnak az olyan egészségtelen ételek, mint a bejgli, majonézes krumplisaláta, füstölt sonka és virsli. A fagyasztó tele a karácsonyról maradt töltött káposztával, húslevessel, malaccsülökkel és kolbásszal töltött hússal. Ezek közül egyik sem a mi érdemünk. Érkeztek, maradtak. Arról nem is beszélve, hogy mindkét nagymamád úgy vélte, hozzánk csak egy nagyobb adag szárazsütemény kíséretében állíthat be. A szaloncukorra, amit direkt nem vettünk, viszont révükön összesen vagy egy kilónyi került a háztartásba, már kár is szót vesztegetni. Helyzetem kilátástalan. Eszem egy kefírt, és elfog a bűntudat, hogy előbb-utóbb elromlanak a ránk váró ételek.
Arról, hogy a terhesség alatt az előirányzott tizenhárom kilót szedjem fel, már régen lemondtam. A baba-mama torna című művet – amely a születésed utánra szóló egy éves edzéstervet részletezi – a szakkönyvek között a lehető legfeltűnőbb helyre állítottam. Ha megérkezel, elkezdjük. Önző újévi fogadalom, de bocsásd meg édesanyádnak, hogy az édes kis hurkákat elsősorban rajtad szeretné látni maga helyett…
Oldal ajánlása emailben
X