Társasági élet
2008 február 16. | Szerző: Kenguru
Napjaink némiképp rendszertelenek. Értem ez alatt azt, hogy az etetési időpontok és a tennivalók összehangolásának művészetét még nem sajátítottuk el teljesen.
Azaz: minden nap akkor kezdődik, amikor reggel felébredsz. Ez lehet 6, 8 vagy 9 óra, a lényeg, hogy onnantól kezdve menetrendszerűen négy óránként visítasz az éhségtől (esetleg három és fél, ha úgy alakul, hogy éppen takarítunk, főzünk, és még nagyon fontos lenne fél óra nyugalom). Nem kell hozzá túl sok év, és már te is ki tudod majd számolni, hogy ez minden nap más-más időpontban történő táplálkozást jelent. Tehát ha bárki bejelentkezik egy kellemes látogatásra a lakásba, és megkérdezi, mikor nem zavar, hát a válasz bizony meglehetősen ködös… Hiszen rossz pillanat nincs, legfeljebb leendő csodálód vár néhány percet a kapuban, amennyiben éppen eszel, fürdesz, tiszta pelenkát veszel, vagy éppen kegyetlenül nappali tartózkodódba száműzetsz az apai avagy anyai kézből.
Mert méreteddel egyenesen, az influenza-járvány súlyosságával pedig fordítottan arányosan tisztelőid száma napról napra gyarapszik.
Amikor a kórházból hazajöttél, még csak két, a hordozóért közelharcot vívó nagypapa, egy tejfakasztó húslevest főző- valamint egy popsikrémmel és gyógyteával készülő nagymama és saját szüleid imádatával kellett megküzdened. (Ezek voltak azok a napok, amelyeken a vendégek jelenlétében az igazak álmát aludtad, mi pedig senkit nem tudtunk meggyőzni arról, hogy nem vagy te ennyire csendes, jó gyerek.)
Aztán két hét elteltével a baráti látogatások sora következett. Ez az időszak még mindig tart, és lassan de biztosan eljutottunk addig a pontig, hogy már nem csak egy alvó, vagy esetleg egy evést követelve üvöltő tehetetlen kis csomag előtt borulhatnak le a leendő Szilvi- Rita- és Adél nénik, valamint Robi-, Gábor- és Bence bácsik, hanem – ha megfelelő időben érkeznek, és a házilag készített lógó pörgő forgót nagy intenzitással mozgatják, miközben vigyorognak rád, mint a tejbetök, akár futó mosollyal is megajándékozod őket szüleid legnagyobb örömére.
(A “néni” és “bácsi” megszólítást nem használjuk majd, ha már akkora leszel, hogy megérted. Ígérjük. Nem csak neked, a néniknek és a bácsiknak is.)
A Mosoly
2008 február 7. | Szerző: Kenguru
Természetesen nagy M-mel. De voltaképpen csupa nagybetűvel illene írni a szót… Mert ma, órára pontosan négyhetes korodban egy futó, ám jól látható mosollyal nyugtáztad, hogy igen, két kialvatlan rabszolgád haptákban áll, és lesi kívánságaidat. Akkor is, ha Te még nem döntötted el, mik is legyenek azok.
Szóval egy újabb, közepesen sikerült éjszaka után (öt és egynegyed órát sikerült az álmok birodalmában töltenem három megszakítással) éppen végeztél egy kis reggeli nasi elfogyasztásával, amikor negyed óra hiábavaló és elkeserítő büfiztetés után levettelek a vállamról, hogy megbeszéljem veled a teendőket, úgymint hatalmas büfi, majd csendes szundikálás, az idegtépő csuklás mellőzése valamint az átpelenkázás zokszó nélküli tűrése, amikor egyszer csak kinevettél.
Más kisbabáknál ez bizonyára amolyan szimpla első mosoly… Nálad kárörvendő vigyor volt. De láttuk. Még apát is rávettem arra, hogy kinyissa egyik szemét, és részese legyen a pillanatnak.
Azt pedig, hogy lesajnálón kiröhögted az általam felvázolt délelőtti terveket, onnan tudom, hogy csukló lényedet itt tartom a bal karomban, miközben együtt figyeljük a billentyűzeten száguldozó ujjaimat. Büfi még nem volt.
Letehetetlen Bertalan
2008 február 6. | Szerző: Kenguru
Na már most ugye, a baba (Rólad van szó – most valami hihetetlen csoda folytán a kiságyban szendergő – Berci/Berke/Berkó/Skubikirályfi/Hisztiputtony/) sokszor ölben van, sokszor kézben, még többször mellközelben, esetleg büfiztető pozícióban. A vízszintes helyzet ellen azonban komoly kifogásai vannak, amelyet jobb esetben nyafogással, de ha nincs szerencsénk, kitartó, magas hangon végzett üvöltéssel hoz tudomásunkra. Egyáltalán nem érdeklik a kiságy fölé szerelt saját készítésű (mert ugye bolti mindenkinek lehet) pörgő-forgó micsodák, és a már a terhesség alatt is szorgalmasan hallgatott babazene összeállítások. A számára jó pénzért beszerzett pihenőszék nem jelent megoldást, a babakocsi egy kattintással felszerelhető hipermodern, ultrabiztonságos mélykocsi részét pedig kifejezetten gyűlöli – pedig elvileg az újszülöttek biztonságban érzik magukat a mózeskosárban. Bár fél órás séta a harmadik kerület nem éppen karbantartott járdarendszerén elegendő ahhoz, hogy ájulra rázza a kapunál még torokhangon ordító kisfiút, de ki indul el sétálni hajnali háromkor…
A nap közben kezelhető helyzet estére válik válságossá. Világosban ugyanis Berci (még mindig rólad van szó, kisfiam) egészen jól elvan néhány percig a dolgok nézegetésének komoly feladatával, és kis szerencsével el is alszik a kimerítő munka után.
De este szinte lehetetlen feladat legyűrni az anyai ösztönöket, amelyek azt szirénázzák odabenn, hogy minden foglalatosságot azonnal abbahagyni, Téged tizedszer is felvenni, megvígasztalni, szeretgetni, órákon keresztül fel- s alá hordozni, mert ami nappal izgalmas volt, az éjjel szimplán utálatos. A kegyetlen vasfegyelem azért nem kikerülhető, mert az elmúlt néhány átvirrasztott éjszaka során kiderült, hogy az elalvás jelenlegi, szinte egyetlen formája, ha álomba sírod magad, miközben szüleid szíve és dobhártyája szakad…
Ha ugyanis felveszünk, csak az elalvás időpontját toljuk, ami fokozott nyűgösséget, ebből következőn pedig nehezebb átlendülést eredményez… Mert természetesen az is szabály (legalábbis az elmúlt öt napban az volt), hogy kézben, vállon, ölben este nem alszol. Nézegetsz, kommunikálsz, hihetetlenül édes kisbaba-előadást improvizálsz – és nem látszol észrevenni, hogy ezt éjjel kettőkor már egyik felmenőd mosolya sem őszinte ennek láttán. És tiltakozol, amint a fejed idegen testet (ágyat, széket, mózeskosarat) érzékel.
Eddig hét óra volt az esti-éjszakai egyhuzamban ébren töltött órák száma. Ami valljuk be, nem kis teljesítmény egy kisfiútól, akinek elvileg napi tizenhat órát kellene alvással töltenie…
Minden anya Shiva
2008 január 31. | Szerző: Kenguru
Nem gondoltam, hogy valaha is képes leszek rá. Hogy egyik kezemben közepesen jóllakottan téged tartsalak és büfiztesselek, miközben a maradéktól egy kifejezetten morbid kinézetű mellszívó berendezés segítségével szabadulok meg, és természetesen mindemellett a megfelelő mennyiségű folyadék utánpótlásáról is egyazon időben gondoskodom a kanapé mellé tett pohár segítségével. Már egészen jól megy.
Az első héten az etetések időpontjai még összeértek. Fogalmam sem volt, hogy mivel maradok le éppen: ha tisztába teszlek, és attól ordítani kezdesz, nem tudok ebédelni. Este hatig, mert a vígasztalás után jött az ide-oda cipelős fázis, és ez tartott majdnem a következő szoptatásig. Ha az evés luxustevékenységével töltöttem az időt, lelkiismeretfurdalásom volt, hogy húsz perc késéssel vakarlak ki a narancsszín pelenkából. Ha véletlenül elaludtál, fogalmam sem volt, hogy mi a sürgősebb: lezuhanyozni és hajat mosni, ruhákat a mosógépbe helyezni, sterilizálni a horror-berendezést és a cumisüvegeket vagy veled együtt aludni. (Bár ez még egyszer sem sikerült az elmúlt éppen három hét alatt… Valami különleges szenzorod van ahhoz, hogy amint lecsukom a szemem, te kinyisd a tiédet méltatlankodva.) A gyerekruhák fertőtlenítő hatású vasalását, az ebéd elkészítését és a lakás tisztán tartását egyébként a nagymamák intézték – hogy legalább valami normálisan működjön a háztartásban…
A helyzet azóta sem változott – néhány apróságot kivéve. Például nem esek teljesen kétségbe, ha éppen melegszik a rántott hús a mikróban, miközben elképesztő fintorral és a pelenkából eredő hangorkánnal adod tudtomra, hogy időszerűvé vált a tisztábatevés aktusa. Igenis, megeszem az ebédet, és csak utána vetlek alá a tortúrának.
És nyugodtan törölközöm meg, hiába fejezed ki nemtetszésedet a kisággyal kapcsolatban. Rájöttem ugyanis, hogy teljesen felesleges csuron vizesen odarohanni, és meggyőződni arról, hogy nem esett komoly bajod – hiszen így felvenni úgyse tudlak – majd vissza a fürdőbe, hogy felrángassam magamra a ruhadarabokat. Mert a kiságyban nem eshetett komoly bajod.
Valamint lelkiismeret-furdalás nélkül nyomlak apa kezébe, hogy egy kicsit leülhessek a számítógép mellé. Sőt: tegnap lelkiismeret-furdalás nélkül bíztunk a nagymamára egy teljes cumisüvegnyi nedű társaságában, hogy részt vegyünk születésed óta édesanyád első “társadalmi” eseményén. És képzeld, túlélted.
Én pedig egyre jobban elhiszem, hogy lehet veled együtt is hosszútávon együtt élni. Pedig ezt az első héten még megoldhatatlan feladatnak éreztem.
Éjszaka van, a család alszik
2008 január 21. | Szerző: Kenguru
Ez álmaink netovábbja. Hogy éjszaka a kicsi család alszik. Természetesen a két-három fölébredés, pelenka-kaja-büfi program nem jelentene problémát – de az annál inkább, hogy Te egyelőre összekevered a napszakokat, és míg reggel hattól este hétig csak enni kelsz fel – azt is nagy duzzogva, mert nem hagynak aludni, nagyjából három óránként felpiszkálnak, tisztába tesznek, esetleg fürdetnek, sétálni visznek és egyéb gonosz dolgokat művelnek veled – addig kb. este nyolctól jobb esetben hajnali háromig, ha nincs szerencsénk, reggel hatig ötvenhét centis üvöltőgéppé változol, és ezen tevékenységet maximum húsz-huszonöt perces időszakokra függeszted fel, hogy erőt gyűjts a következő fordulóhoz. Vagy akkor, ha valamelyik szülőd (úgy három-öt perces idegtépő várakozás, nyugtatgatás után) kikap a kiságyból, és bűntudatosan – mert hogy éjszaka van, tehát megegyezés szerint ilyenkor nem szólunk hozzád, csak az olvasólámpát kapcsoljuk fel, nem viszünk ki a szobából, legfeljebb odabenn veszünk fel és csitítgatunk suttogva, esetleg olvasunk a hasunkon téged tartva csendesen – elkezd jó hangosan szórakoztatni, sétálni veled a lakásban, közös tévénézést kezdeményez, és vacsora közben a vállán tart büfiztető állásban. Ekkor ugyanis elhallgatsz, és élvezed a helyzetet. De el nem alszol… Jön a skubibajnokság – azaz a három-négy órán keresztüli szemlélődés amelynek egyetlen szabálya – szerinted: a babát letenni tilos. Különben ordít. Akkor is, ha már úgy csinált, mint aki békésen szundikál a válladon.
A helyzet közepesen idegtépő. Főleg, mert mindkét szülőd retteg attól, hogy veled a hasán aludjon el – elvégre mi történik, ha leesel az ágyra, elgurulsz, esetleg rosszul fordulunk álmunkban, és a többi, soha meg nem történő, ám félelmetes gondolatsorokat előidéző lehetőség…
És nincs az az izgalmas könyv vagy film, ami a negyedik ilyen éjszakán hajnali kettőkor ébren tartana.
Emilke, akit Bercinek hívnak
2008 január 16. | Szerző: Kenguru
Teljes nevén Kocsis Bertalan Emil, született 2008.01.10-én, 8 óra 55 perckor, 3650 grammal, 57 centivel.
Hihetetlen, hogy ebben mennyire hasonlítasz anyádra. Egy hirtelen elhatározás, és kész, megoldjuk a problémát. Jelen esetben a kibújás problémáját. Legalábbis viszonylag kevés először szülő nőtársamnak van akkora szerencséje, hogy a kórházba érkezés után alig több, mint másfél órával már gyermekes édesanyaként tarthatják számon.
A gyönyörű az egészben, hogy még éjjel fél 2-kor dolgoztunk édesapáddal (véletlenül éppen közösen), utána pedig teljes lelki nyugalommal vezettem haza a mazdagépjárművet, hogy ő szegény megihasson egy pohár bort a jól végzett munka örömére. Majd lefeküdtem aludni, és konstatáltam, hogy a szokásosnál eggyel jobban mocorogsz. Fél 5-kor pedig enyhe kis húzódásokra ébredtem, és arra az ellenállhatatlan késztetésre, hogy most azonnal át kell néznem a bőröndöt, amit egy hónapja bepakoltam…
Apa persze próbált rávenni, hogy feküdjek vissza mellé, aludjak rá még egyet, mert ő fáradt… De fél 6-kor közöltem vele, hogy jobb lesz, ha felteszi a kávét, ha még meg akarja inni, mielőtt apa lesz.
Aztán 6-kor meglepetten konstatáltuk, hogy az öt perces gyengécske húzodozások három perces erős problémává váltak. Úgyhogy szülésznő felhívása, majd – 7 órás érkezést becélozva utazás a kórházba a főpolgármester teljes családfájának kátyúnkénti számbavételével… Szerintem legalább egy órával később születtél volna, ha nincsenek ekkora gödrök az utakon. Egyébként tudtad, hogy a piros lámpák hossza körülbelül egy fájásnak felel meg? És azt sem gondoltam volna soha, hogy ebben a helyzetben komoly dugónak fogok titulálni hét előttünk haladó autót…
Természetesen – mert hogyan máshogy is lehetne – éppen akkor volt baleset a kórház sarkánál meg valamelyik másik úton, úgyhogy hét helyett fél 8-kor sikerült végre összejönni a szülésznővel és a nőgyógyásszal egy kellemes találkára a vizsgálóban. Amelynek eredményeképp mondták, hogy a vajúdóba talán már ne menjek be. Nem érdemes. Esetleg a kabátomat vegyem le és öltözzek át, mert te záros határidőn belül megszületsz, és mégis egy alkalmi ruhát kellene felvenni az eseményre az utcai helyett – amíg még lehet.
Innentől kezdve aztán jöhetett a térden, guggolva, apának jobbról-balról dőlve, háttal, össze-vissza támaszkodva szakasz – amelyet egy apróság tett elviselhetővé: a doktornő szerint ennek másfél órán belül vége lesz.
És vége lett. Kis segítséggel – és emiatt mostantól a kórházban szülés mellett teszem le voksomat – megérkeztél. Hihetetlenül ráncos kis csomagként meg is kaptunk pár percre, majd a vizsgálatok után még hosszabb időre. Amikor is kiderült, hogy:
1. Ugyanott van a forgód, mint édesanyádnak
2. Ugyanúgy ráncolod a homlokod, mint édesapád
3. A füled édesanyádé
4. A szemed alatti árok édesapádé
5. A szád is.
6. A bőröd színe édesanyádé
7. A szempilláid szerencsére szintén.
Ezeket a megállapításokat mindaddig megfelebbezhetetlennek véltük, amíg el nem kezdtek érkezni a látogatók, és ki nem derült, hogy:
1. Ugyanott van forgód, mint az anyai nagyapádnak
2. Ugyanúgy ráncolod a homlokod, mint az apai nagyapád
3. A füled anyai nagymamádé
4. A szemed alatti árok édesapád egész családjának jellemzője, de leginkább apukád keresztapjáé
5. A szád is
6. A bőröd színe elsősorban apai nagymamád családjáé (kicsit persze édesanyádé is)
7. A szempillád meg majd kialakul, de leginkább édesanyád egyik barátnőjére hasonlít.
Mindenesetre tüdőd van, mert azóta kis alvásra használt szüneteket közbeiktatva ordítasz, mint a fába szorult féreg. (Meg persze nézegetsz, nyammogsz, eszel, büfizel, telerakod a pelenkát és egyéb hasonló hihetetlenül izgalmas dolgot művelsz, amelyek alapján biztosra vehetjük, hogy egy csodagyerekkel állunk szemben.)És már mintegy húsz-huszonöt becenévvel rendelkezel, mert az persze biztos, hogy Bercinek nem fogunk hívni. Gondoljuk mi. Most.
Ma megszületsz, vagy nem.
2008 január 10. | Szerző: Kenguru
Na most vagy nagyon ki akarsz velem tolni, és nem születsz meg, csak szivatod anyádat, vagy nagyon jófej vagy, és kibújsz záros határidőn belül.
Mindenesetre éppen időt mérünk édesapáddal, és latolgatjuk, hogy vajon lehetséges-e, hogy ilyen gyakran, viszont csak ennyire fáj, és mekkora a valószínűsége annak, hogy az egész jósló meg húsz- meg tízperces folyamatod kihagytad. Az eredményt órákon belül megtudjuk – elvégre amúgy is dokihoz vagyunk hivatalosak ma reggelre. Bár én hajlok arra, hogy hamarabb induljunk…
Ma megszületsz. Elvileg.
2008 január 8. | Szerző: Kenguru
Gyakorlatilag itthon ülök teljes nyugalomban, néha bele-belerúgsz a hasamba – mintegy jelzésként, hogy odabenn tökéletesen elégedett vagy a helyzettel… És semmi jelét nem adod annak, hogy bármiféle terved lenne a kórházzal kapcsolatban. Persze, megértelek. Kinek lenne kedve világra jönni, miközben kint csúsznak az utak, szötymörgős, sáros, latyakos idő van, ráadásul veszélyesen közel vagyunk még a karácsonyi ünnepkörhöz, így esélyes, hogy a távolabbi rokonok kettő az egyben akarják majd elintézni a szülinapi ajándékozásodat is.
Na de, mint tudod, nem lehet odabenn érettségizni. Nem tudod megúszni, hogy csúfoljanak az oviban, hogy elrejtsd az ellenőrződet a szekrény alá, reménykedve, hogy nem találom meg, körzőheggyel lyuggasd a cipőd talpát, megvizsgálva, hogy valóban légtalpas-e (a mi időnkben ez volt a sláger, az egész lakótelep összes harmadik osztályos gyereke szétment, a lyukakon beázó lábbelikben járkált). És nem úszod meg a szexuális felvilágosításnak nevezett, életkorodnak megfelelő kínos beszélgetéseket sem.
Már csak azért is ideje megérkezned, mert elkezdtem olvasni Spock doktor örökérvényű gyereknevelési tanácsait, és ha nem vigyázol, alkalmazni is fogom őket…
Na, mi a helyzet?
2008 január 5. | Szerző: Kenguru
Nem tehetek róla, nekem erről a kérdésről mindig a Jóbarátok Joey-ja jut eszembe, ahogy bármely, útjába akadó lánytól – miután stírölés közben kicsit mellmagasságban megtorpant – megkérdezte az ominózus mondatot… Bár az az érzésem, hogy hasonló férfiszemek számára néhány hónapja abszolút láthatatlan vagyok, a “Na, mi a helyzet?” kérdést naponta több alkalommal megkapom – elsősorban kíváncsi-aggódó telefonhívások közepette.
A válasz természetesen a kérdező személyétől függően a semmi különöstől a ma kicsit fáradtabb vagyok a szokásosnál-on át a NEM, MA SEM SZÜLÖK-ig terjed, lehetőleg a tőlem elvárt vidámsággal. Még néhány nap, és a klubrádiós Bolgár Györgyhöz hasonló képességeket fejlesztek ki. A módszert még keresem, de ő tud a rádión keresztül nyájasan, megértően mosolyogni, miközben hatalmas közhelyekről bájcseveg. És HALLANI a a vigyort.
Még egy hét odabenn, és nekem is sikerülni fog.
Lassan strigulázni kezdem a megjegyzéseket, és minden tizedik kérdezőt az “Igen, tudnál segíteni? A fényképezőgépből kifogyott az elem, be kellene hozni a kórházba kettőt, de fél órán belül” válasszal büntetek. Biztosan lesznek apukák, akik hálásan fogadják majd a potyaajándékot…
Igaz, az általános kérdések még mindig eggyel könnyebben kezelhetők, mint drága édesapád kedvenc, poénnak szánt telefonos bejelentkező mondata: Na, szülsz?
Mintha nem ő lenne az első, akit kegyetlenül értesítenék… Már nem merek hangosan sóhajtani, ha beletaposol a tüdőmbe, nyögni, miközben kigurulok a babzsák-fotelből, vagy éjjel halk, beletörődő jajistenem-mel kimenni tizenkettedszer a toalettre… Mert utólér a reménykedő kérdés, és megint csak negatív választ adhatok. Az pedig, hogy a munkahelyén felhívjam, elő se fordulhat az utóbbi időben – hiszen mint meséli, összes együttérző kollégája összerezzen a telefoncsörgésre. És nem azért, mert hallani akarják az “apahozzálmandarintegykilótlegalább” mondatot.
Az elvek kudarca
2008 február 21. | Szerző: Kenguru
Az alapvető újszülött-együttélési elvek érkezésed előtt és megvalósulásuk érkezésed után:
1. Rengeteg babazene-hallgatás, mert majd megnyugszol tőle, és jót fogsz aludni.
– A költözésnél az internetről nagy fáradtsággal nem teljesen jogtisztán letöltött cédék valahova elkeveredtek. A rumliszobában a dobozok között még nem volt időm rendet rakni. Szerintem nem is lesz, ahhoz túl rövid ideig maradunk itt. Egyet megtaláltam. Nekem már fizikai fájdalmat okoz Mozart, te ugyanúgy ordítasz hallgatása közben, mint ha csönd van.
2. Naponta legalább egy óra séta a friss levegőn, hogy te erősödj, én pedig visszanyerjem sportos alkatomat.
– Naponta kiteszlek a teraszra jól felöltöztetve, amíg takarítok, vasalok vagy főzök. Te ordítasz, ezért odarohanok, kicsit hurcibállak babakocsistól ide-oda, majd visszarohanok folytatni, amit elkezdtem. Amint észreveszed, hogy nem mozog a feneked, újra ordítasz. Esetleg elviszlek sétálni a boltba, postára, időnként a bankautomatához. Amint hazaérünk, ordítasz, mert nem mozog a feneked, én viszont holtfáradt vagyok, mert a hegyoldalban lakunk.
3. Igény szerinti etetés.
– A védő- és a doktornő így is hitetlenül néz rám, amikor elmondom, hogy ez a heti harminc deka (mintegy kétszerese az előirányzottnak), a három és fél- négyóránkénti kajálásból jön össze. Ha rajtad múlna, másfél óránként táplálkoznál, de mivel ebbe nekem is van beleszólásom, szemrehányón panaszolod sanyarú gyermekkorod naponta hatszor hosszasan, hangosan. A helyzeten az sem segít, hogy a szakemberek javaslatára végső elkeseredésünkben megpróbáltunk vízzel itatni. A ruhád, a pelenka, az ágynemű, a párnahuzat és az összes, közeledben lévő tárgy elázott, de megoldottad, hogy a hasadba még véletlenül se jusson.
4. Végtelen türelemmel való hordozás lehetőleg nagyon trendi kendő segítségével a lakásban a napi teendők elvégzése közben.
– Lehet, hogy az afrikai népeknél bejött ez a hordozókendő-ügy anya mellkasán, de te üvölotöttél, ha a megpróbáltalak belevarázsolni. És ezt nem is hagytad abba, amíg öt perc múltán meg nem könyörültem rajtad. A kenguru (amit a hordozókendő-reklámot tartalmazó baba-mama újságok nem javasolnak) nálad tökéletesen bejött. Bár napi teendők végzéséhez nem alkalmas, hiszen se forró tárgyat, se vegyszert nem merek megfogni, enni-inni lehetetlen, lehajolást szintén csak módjával, te boldogan skubizol kifele a felszerelésből, és csak akkor ordítasz, amikor ki akarlak venni onnan.
5. Nem veszünk járókát.
Dehogynem. Miután majdnem legurultál a kanapéról, szertefoszlott ketrec-ellenes magatartásom, és kiegészült a lakás felszerelése egy aréna méretű, a nappali területének nagy részét elfoglaló szerkezettel, ahova azóta – mivel még pici vagy, és csak felét használod – minden, egyébként hányódó kiegészítőt bedobálunk. Például szoptatós párna, meleg ruha, plédek, stb. Azóta tudjuk, mi hol van. A járókában.
6. Nem veszünk cumit.
Dehogynem. Mert a cumi téged megnyugtat. Márpedig esti, nyűgös időszakaidban bármit megteszünk a cél érdekében, hogy lefekvés után aludj, szenderegj, de legalábbis maradj öt-tíz percre csendben, miután ettél, büfiztél, tisztába tettünk, altatódalok tömegét énekeltük neked, jóéjt-puszit adtunk, négyszer visszamentünk, nyugtatózenét a cédélejátszóba helyeztük, újból tisztába tettünk, megpróbáltunk megitatni, kivágtuk a cetlit a ruhád hátuljából, ringattunk majd újból tisztába tettünk. A cumi használ. Mi használjuk. Vessenek meg érte…
Oldal ajánlása emailben
X